Egy elveszett
napló helyett
Gábor emlékére
Gyermekeimnek, unokáimnak
Párizs, 1979
röpült hát a vonat
messze hagytuk Párizst
kifosztott bánattal
s éreztük máris:
valami fontosat
mondani volna jó
valami szépet újat
amitől a friss
üres zsebek is
megtöltődnek nyomban
s fölbukkannak a fák
s a pályaudvarok
fényes ablakunkban
s valami reménység:
visszajövünk holnap
megkeresni a nyár
bulvárok betonján
olvadó napjait
akár a torkunkra
száradást hozót
akár a végtelen
fullasztó esőt
a feketén elázott
párizsi házakat
zöld Szajna-parton
ebadta ebet
a Rezzenetlen Arcút
a karcsú lányokat
a Cité csücskében
emlékszel kétcentis
darab járt:
aznapi reggeli
( elvégre ünnep volt:
láttuk a zászlókkal
lefröcskölt tornyokat )
igen csak ez kellett:
visszajövünk holnap
keresni a csöndet
Bábel belsejében
napfényben búcsúzni
rőt levél-özönben
új vonatra szállni
s szunnyadni az éjben
Bevezető
Történelmi léptékkel mérve nem volt olyan régen, számomra mégis úgy tűnik, egy évszázad szakadéka választ el azoktól az eseményektől, amelyekről mesélni fogok.
Először is, magyarázatot kell adnom a címre. Mi az, hogy elveszett napló helyett? Hát igen, pontosan ez a helyzet. Erről az 1979-es nyugat-európai útról, barátommal, Koy Gáborral, naplóféle íródott egy kis noteszbe, amit a végén –fényképekkel, pénztárcával együtt – megszerzett magának valami kedélyes olasz fickó az egyik utolsó éjszakai vonatozás alkalmával. Így az összes emlék, töredék csakis a fejünkben maradt meg, a képek, feljegyzések mind odavesztek. A sors kegyetlensége folytán ráadásul ma már csak az én fejem őrzi ezeket az emlékeket, Gábort tíz évvel ezelőtt eltemettük, gyógyíthatatlan kór végzett vele 42 évesen.
Hogy ki volt ő nekem?
Az egyik legfontosabb barát az életemben. Sorsomat, gondolkodásomat, választásaimat befolyásoló, új medrekbe terelő ember. Egyike azoknak, akik igazán hatottak döntéseimre, érdeklődésemre. Akinek a színházat köszönhetem. Barátaim egész sorát.
A katonaságnál hozott össze minket a sors, 1976 őszén. Kalocsán voltunk előfelvételis –lám, ezt a szót sem ismeri a word automata javítója – honvédek, azaz az egyetemre már felvételt nyertünk, de a tanulmányok megkezdése előtt be kellett vonulnunk 11 hónapos katonai szolgálatra. Egy őszi szüreti hadgyakorlaton –minket vetettek be az orgoványi borgazdaságban szüretelni, egyébként főleg erre volt jó a Magyar Néphadsereg – az emeletes vaságyról lenézve csak egy srác fényképet szorongató kezét láttam. A kép egy nagyobb fotó letépett darabja volt, csupán egy női száj. A látvány annyira megfogott, hogy megszólítottam Gábort, akivel ugyan már egy hónapja egy szakaszban szolgáltunk, de addig pár mondatnál többet nem váltottunk. A képről kérdeztem, különössége érdekelt. Elmondta, hogy most szakított vele a szerelme levélben, eltépte a fényképét, de a száját, amibe annyira beleszeretett, nem tudja eldobni. Beszélgettünk még hosszan, ekkor kezdődött a barátságunk, ami aztán annyi változást hozott az életemben. Már a katonaság alatt megtettük, hogy a kétnapos rövid eltáv idején (ez szombat reggeltől vasárnap estig tartó kimaradás volt) Szegedre szöktünk Kalocsáról –barátunk autóval várt ránk a laktanya közelében -, ahol aztán civilbe öltözve vetettük bele magunkat a szép szegedi napfénybe és éjszakába. Kalocsán színjátszó kört szerveztünk, ami lényegét tekintve arról szólt, hogy a napi kiképzés helyett a laktanya étkezdéjében próbáltunk Gáborral a színpadon, ránk lett bízva a szocialista nemzeti ünnepekről való műsorok szerkesztése, bonyolítása. Ezek az ünnepségek akkoriban november 7-hez (nagy októberi szocialista forradalom- mai tudásunkkal: bolsevik puccs Péterváron) április 4-hez (felszabadulás – a szovjet megszállás kezdete) és május 1-hez (munka ünnepe – sör, virsli) kapcsolódtak. A többiek persze olyannyira irigyeltek minket a viszonylagos szabadságért, hogy mind többen kívántak jelentkezni a színjátszó körbe, így aztán volt olyan, aki az ünnepi műsorban összesen egy mondatot mondott fekete dossziét tartva a kezében, ehhez azonban két hétig minden délelőttöt a kantinban töltött kemény próbákkal.
Leszerelés után szinte természetes volt, hogy nem kollégiumba, vagy albérletbe költöztem, hanem Gáborékhoz a Tisza partján lévő Alsókikötő sori panellakásba, Gábor szobájába. Édesanyja, Magdi néni örömmel fogadott egyetlen fia új barátjaként, ő pár hónapja veszítette el férjét, aki májrákban halt meg fiatalon, Gábor a katonaságtól utazott haza apja temetésére.
A szomszéd épületbe sikerült beköltöztetni egy kis bérlakásba aktuális barátnőinket is, Évát és Roczkó Zsuzsit, így semmi nem állt útjában vidám egyetemi életünknek. Aztán persze annyira belevetettük magunkat a boldog ifjúkorba, hogy barátnőink –előbb az enyém - útjai is elágaztak pár hónap után, mi pedig újabb és újabb kalandokat kerestünk.
Gábor vitt el először a Szegedi Egyetemi Színpad próbájára, ahol a hatvanas évek legendás színjátszói, rendezői (Paál Isti, Árkosi, Mészáros „Duda” Gyuri, Kormos Tibi, Holman Endre, Keserü Imre, Krékits Józsi) közül még néhánnyal találkozhattam, igaz, egy évig csak fejgépet és hangosítást kezeltem, de valahol csak el kellett kezdeni a színház megismerését. Évek múlva az akkor a „nagyokhoz” csatlakozó fiatalokból jött létre az Egyetemi Színpad általam máig barátaimnak tekintett csapata, Schmidt Magdával, Varga Katával, illetve a „magból” keletkezett Próbatársulat Csicsai Tónival, Zöldhegyi Sacival, Jocóval, Szilveszter Szilvivel, Pálfalvi Janóval, Molnár Tibcsi „Csipkével”, Kosztolányi Jozsóval.
A történet, amit elmesélek, Gábor és jómagam 1979-es nyugat-európai útja, ahogy az emlék-morzsáim összeseprem, nyilván több tévedéssel, pontatlansággal, de egy biztos, ennél igazabban már soha nem tudná elmondani senki.
Tehát 1979.
Boldog egyetemisták voltunk, előttünk az élet, megfejthetetlen titkaival és reményeivel.
Az ország csöndesen süppedt a kádári szocializmusnak nevezett puha diktatúra dagonyájába, olyan volt az élet itt, mint egy álmos és forró vasárnap délután. Várta a nép egyre, hogy történjen valami, s közben jóízűen falatozta a zsíros kolbászt meg a lecsót, ette a 3,60-as kenyeret (ennyi forint volt egy kiló kenyér), itta a Kőbányai sört, meg a Kocsis Irmát (fehér asztali bor, erős gyomorfal kellett hozzá, legalábbis a bolti változatához). De persze semmi különös nem történt, és nem is volt kilátásban. Ki merészelt volna reménykedni a tíz év múlva aztán mégis bekövetkező világrengető változásokban, a berlini fal leomlásában, a vasfüggöny szétszabdalásában, a többpártrendszer eljövetelében. Élte a nép hétköznapi életét, várta a fizetés- és nyugdíjemelést, igényelte a szakszervezeti beutalót, nyaralt a Balatonnál, háromévente a tehetősebbek kiutaztak nyugatra, felhasználva az 50-70 dolláros valutakeretet. A Nyugat azért persze nem a Riviérát, vagy Londont, Párizst jelentette, csak mondjuk Bécset, Salzburgot. Ezidőben majdnem nyugatnak számított az akkor még egységes titoi Jugoszlávia, ahol békésen megfértek egymással bosnyákok, horvátok és szerbek, szlovének, macedónok, albánok, magyarok. Itthon Nagy-Magyarországról csak igen szűk körben merészelt beszélni pár elvetemült irredenta, a nép egésze soha nem hitte, hogy lesz még mozgalom, sőt párt Magyarországon, amelyik zászlajára tűzi a 64 vármegye eszméjét. Síelni csak igen kevesen jártak, azok is főként a Mátrába, esetleg Csehszlovákiába, az akkor még egységes északi szomszédunkba, amelynek Prága volt a fővárosa, nem Pozsony.
A Magyar Népköztársaság polgárai, ha jól viselkedtek, háromévente 50, majd 70 dolláros valutakeretet válthattak ki –az ország valutatartaléka még igen csekély volt, orosz rubellel nem lehetett nyugatra indulni -, amelyből körülbelül 2 napi szállást lehetett volna kifizetni egy közepes szállodában. Nem volt azonban korlátozva a keleti tömb (a szocialista tábor) országaiba való utazás –na persze a Szovjetuniót csak úgy magányos turistaként nemigen lehetett meglátogatni, kizárólag kiküldetésben, vagy úgynevezett „társasutazás” keretében –, a többi „baráti” országba (a Szovjetunió már nem is baráti, hanem „testvéri” volt az akkori politikai terminológiában) azonban bármikor lehetett utazni, nyaralni, rokonlátogatni, kirándulni. Éppen ezért a magyar középosztály –akkor ezt úgy mondták, hogy a „dolgozó nép”, és a lakosság legalább 80 %-át jelentette, nem volt annyi nagyon szegény és nagyon gazdag, mint manapság- nyaranta, kétévente a Balatont felváltotta Bulgáriára, Romániára, Csehszlovákiára vagy Lengyelországra, tengerparttal, Krakkóval, magashegyi nyaralással. Az NDK inkább a diákturizmus célpontja volt, népszerű építőtáborokban vesztették el szüzességüket a magyar fiúk.
Jugoszlávia tengerpartja már akkor is drága volt szocialista pénztárcánkhoz, de még mindig elérhetőbb –hisz nem kellett hozzá „kemény” valuta -, mint Olaszország, Görögország (ott akkor még kevéssé barátságos katonai junta uralkodott), vagy a spanyol Costa Brava.
Azok a kevesek, akik Nyugatra néha eljutottak, főként a fémvázas hátizsákos diákokból, a kiküldetésbe exportált szerencsésekből, sportolókból, művészekből tevődtek össze. Teljes családok kiutazása nemcsak a pénzhiány miatt volt majdnem lehetetlen, de kiutazási engedélyt, úgynevezett „ablakot” az útlevélbe, illetve más országba szóló beutazási vízumot sem kapott egy komplett família, a népköztársaság féltette az emigrálástól –akkori kifejezéssel: disszidálástól – polgárait, nehogy rossz hírét keltsék a világban az épülő-szépülő szocializmusnak. Olyan volt ez az akkori szocialista tömb, mint egy hatalmas fogolytábor, ahol a rabként őrzött milliók viszonylag tűrhető viszonyok között élhették életüket, egy rakás dolgot megadott nekik az államuk – ingyenes oktatást, biztos munkahelyet, kiskertet, háztáji gazdaságot, orvosi ellátást, nyugdíjat -, cserébe azonban beleszólásuk nemigen volt országuk ügyeibe, a mozgástér szűk volt, vállalkozni, meggazdagodni csak igen keveseknek sikerült. Nem véletlenül élt a rendszerváltás után majdnem húsz évig a tömegekben a nosztalgia, visszavágyva a szocializmus akol-melegét szavaztak sokan a szocialista pártra, míg meg nem tapasztalták, hogy az egymást követő szocialista többségű kormányok is kénytelenek kemény kapitalista gazdasági programokat lenyomni a torkukon.
Magyarországot úgy becézték akkoriban, hogy „a legvidámabb barakk”.
Most eszmélek, talán egy magyar-magyar szótárt is kellene mellékelnem az előbbiekhez, hiszen a kifejezések jó részét meg sem érthetik a következő nemzedékek.
Lássuk akkor:
Kádári szocializmus: Kádár János, 1956 novemberétől 1988 májusáig a kommunista párt (MSZMP) első titkára, majd főtitkára, gyakorlatilag a magyar hatalmi rendszer első embere.
Szocializmus: így nevezték azt a rendszert, amely a múlt század második felében uralta Európa keleti felét – a második világháború végén született nagyhatalmi megegyezésnek megfelelően a Szovjetunió befolyása, vagy megszállása alá került területek jó része -, meg néhány más földrész nem elhanyagolható hányadát (Kína, Észak-Korea, Kuba, egyes afrikai államok). Mondjuk úgy, hogy munkás-paraszt hatalomnak becézett egypárti diktatúraként. Igazából egy szűk pártelit kezében volt minden hatalom ezekben az országokban, erős rendőrséggel, cenzúrával, besúgó-hálózattal.
Vasfüggöny: a keleti tömb nyugati határán (így a magyar-osztrák határon) aknazárral, szögesdróttal kiépített határzár.
Barakk: fogolytáborok általában fából készült, a foglyok elhelyezésére, szállásaként használt épülete.
Háztáji gazdaság: a mezőgazdaságban dolgozók részére juttatott kis földterület, ahol saját szükségletre, vagy akár eladásra termelhettek zöldséget, gyümölcsöt, egyéb haszonnövényt.
Kiskert: hétvégi elfoglaltság, kistermelés céljára a városok külterületén kiparcellázott földterület, ahová a panelházak lakói szombat reggelenként kirajzottak, és kerti munkákkal, szalonnasütéssel, bográcsozással töltötték a hétvégét, hogy aztán hétfőn reggel újult erővel láthassanak neki a szocializmus további építésének.
Útra kelünk
Tehát 1979-et írtak akkor, amikor Gáborral fejünkbe vettük, hogy valutakeretünket felhasználva, tömött hátizsákkal nekivágunk Nyugatnak, megnézzük közelről, mi fán terem az a kapitalizmus.
Igazából nem is saját kútfejünkből jött az ötlet, korábbi bölcsész barátnőm, Polyák Ildi beszélt rá arra, hogy vágjunk bele. Ő egy évvel korábban barátaival már kipróbálta ezt a lehetőséget, volt tapasztalata. Úgy fogalmazott, hogy soha vissza nem térő alkalom, ne szalasszuk el. Elvégre huszonévesek vagyunk, függetlenek, időnk és bátorságunk van bőven, pénzünket részben adja jótékony államunk –na persze, nem ingyen, forintért -, menjünk hát, ne tétovázzunk. Az idő aztán maximálisan őt igazolta.
Rövid töprengés után belevágtunk hát az előkészületekbe.
Összeírtuk, mire is van szükségünk:
· Egy-egy csővázas hátizsákra
· Kék útlevélre (egy újabb szócikk a magyar-magyar szótárhoz: kék útlevél: akkor külön útlevél volt rendszeresítve keletre és nyugatra, a szocialista országokba szólt a piros fedelű, a kapitalistákba a kék. Ez utóbbit nem adtak mindenkinek, csak aki „megbízható” volt, azaz nem kellett disszidálásától tartani)
· Az útlevelekbe ablakra és vízumokra (ablaknak a belügyminisztérium által az útlevélbe pecsételt egyszeri kiutazási engedélyt nevezték, amellyel 30 napig lehetett legálisan nyugaton tartózkodni; vízum kellett néhány nyugati országba, Svájcba, Német-, Francia- és Olaszországba, ők is szerették tudni, hogy ki megy hozzájuk a vasfüggönyön túlról)
· Az ablak megszerzéséhez egyetemi tanulmányi osztályi (gyakorlatilag besúgóhálózati) ajánlásra, hozzájáruló nyilatkozatra, amellyel megbízhatóságunkat igazolva látta a belügy
· Az engedélyezett valutakereten felül (talán már akkor 70 dollár volt a hároméves keret) még vagy 600 dollárra, hogy valahogy kihúzhassuk nyugaton a tervezett egy hónapot. Ez utóbbit kettéosztva a zoknikban kívántuk elrejteni, mert valutát kivinni az országból épp akkora bűn volt, mint árut becsempészni, szankciója a kiutazás megtagadása, az útlevél bevonása is lehetett. Az engedélyezett valutakereten felül ugyanis hivatalosan több pénzünk nem lehetett. Épp ezért mindenki úgy vitt ki magával pénzt, ahogy tudott, elrejtve a csomag, vagy a ruházat különböző bugyraiban, amit a vámosok, határőrök, ha akartak, meg is találtak. (Volt, aki azt tanácsolta, tegyük a pénztárcánkba a hetven dollár mellé, egyedül ott nem keresik.)
· Egy nagy rúd Pick szalámit, sok májkrém- és vagdalthús konzervet (a katonaságnál kifejezetten megszerettük a különböző vagdalthúsokat – Zöld Szörnyeteg, Sárga Tengeralattjáró, Vörös Ördög voltak az alkalmazott becenevek, így ezektől nem tartottunk, bár egyesek szerint ezek voltak a néphadsereg igazi nehézfegyverei).
· Inter Rail igazolványt. Ez akkor 3000 ft volt, körülbelül egy havi fizetés, viszont korlátlan vasúti utazást tett lehetővé egy hónapon át Európa szinte összes vasútvonalán. Csak be kellett írni az indulási és a célállomást, felszállni a vonatra, és élvezni a tájat.
· Youth Hostel igazolványt. Ez az Európában már akkor is igen elterjedt ifjúsági szállókban biztosított olcsó elhelyezést, ezekre „lőttük be” magunkat, mint elérhető árú szálláshelyekre, azonban később kiderült, hogy sok hasznát nem vettük az úton – bár erről nem a szállók tehettek.
· Vonatjegyet Bécsig.
1979. augusztus 16-án indultunk neki Budapest Keletiből Bécs felé az útnak, farmerben, pólóban, nagy tervekkel, egy hónapra szóló álmokkal, fényképezőgéppel és tele hátizsákkal, zokniba dugott tartalék valutával, Pick szalámival és konzervekkel, valamint egy üveg rozsszálas Zubrowka vodkával felszerelkezve.
Hegyeshalomhoz közeledve azért volt egy kis gombostű-effektusunk, féltettük a dugipénzünket, anélkül nem sokra mentünk volna odakinn, ha egyáltalán kiengednek. A határt elérve soha nem tapasztalt izgalom lett úrrá rajtunk. Kijutunk? Létezik ez egyáltalán?
Egy órán át vizsgálták a bécsi gyorsvonatot határőrök, rendőrök, vámosok, benéztek a bőröndökbe, hátizsákokba, hosszan szemlélték az útleveleket, volt olyan is, akit leszállítottak. Mindenki gyanús volt, aki nyugatnak vette az irányt, ez volt a kiindulási pont. Az ártatlanság vélelme azon a határon nem érvényesült.
Végül elindultunk. Már erősen esteledett. Az ablakon kinézve láttuk az osztrák legelőket, az osztrák szalmakazlakat, az osztrák szélmalmokat, s már legszívesebben visítottunk volna örömünkben, pedig azok a legelők, kazlak malmok nem sokban különböztek az itthoniaktól, de mégis bearanyozta őket az a tudat, hogy túl vannak az elérhetetlennek hitt határon, az eddig láthatatlan világvégén túl.
És aztán Bécs osztrák fényei.
Nyugaton
Volt két óránk Bécsben a Wien-Holland Expressz indulásáig. Kiszálltunk hát, és nekivágtunk a vasútállomás körüli utcáknak, be akartuk szívni a szabad világ levegőjét. Milyen mások voltak ott a kirakatok! Minden fényesebb, tisztább, csillogóbb. Pedig nem is a Mariahilferstrassén voltunk. Persze, ebből a sétából igazán csak egy kis üzletre emlékszem tisztán: SZEX SHOP felirattal, volt néhány különös árucikk a kirakatban. No, ilyet még nem láthattunk az erkölcsöket védő szocialista Magyarországon! (Amint a Tanú-ban elhangzik, a szexualitást meghagytuk „a hanyatló nyugat ópiumának”.)
A Bécsből Amszterdamba közlekedő expressz pontosan indult. (Egy kicsit ez is szokatlannak tűnt.) Nem hálókocsiba vettünk jegyet, hanem ún. kusettbe, amely a lehajtható, és így lényegében ággyá alakítható ülések révén majdnem azonos kényelmet nyújt. Az út közel egy naposnak ígérkezett, így mindenképpen szükségünk volt vízszintes férőhelyre. (Ekkor még nem tudtuk, hogy később hogyan fogunk megküzdeni hasonló pozíciókért…) Hamar el is álmosodtunk, Ausztria tájaiból nem sokat láthattunk a sötétben.
Már javában sütött a nap, amikor felébredtünk. Az ablakon át káprázatos táj tárult elénk. A Rajna völgye, óriási fenyőkkel, zöld hegyi legelőkkel, félelmetes sziklákkal, a csúcsokon varázslatos kastélyokkal, s alattunk a szűk völgyben kanyargó folyóval. Ez a meseország tartott egészen a Ruhr-vidék kezdetéig, ahol már kiszélesedik a folyó völgye, hatalmas, lankás szántóföldek követik egymást, majd belevész minden a világ egyik leggazdagabb ipari központjának gyáróriásaiba, kémény-, tartály-, és csőrengetegébe. Tanultunk róla, így tudtuk, merre járunk, de így is elképedtünk a gyármammutok láttán. Ez itt Európa talán legnagyobb ipari központja, innen árasztotta–árasztja – a világba a német gazdaság iparának gigantikus mennyiségű és minőségű termékét.
Hát, ezt is láttuk. De nem ezért indultunk el.
Késő délután értünk Amszterdamba, utunk első célállomására. Ez a város akkor is, ma is a kontinens –de talán az egész világ – egyik legszabadabb, legszínesebb, legvadabb városa, a történelmi hagyományok és a kikötőváros sokszínűségének, ellentmondásainak tárháza, gyönyörű ékszer az Északi-tenger déli partján. Megfér itt egymás mellett a kapitalista újkor gazdagságát megőrző jellegzetes németalföldi építészet színes házrengetege, a lagúnák, szűk utcák, múzeumok Velencét idéző világa, és a kábítószer, prostitúció, sörözők leghatalmasabb európai piaca.
Miután Amszterdamban csak egy éjszakát és egy napot kívántunk eltölteni, nem fecséreltük múzeumlátogatásra vagy lagúna-bámulásra az időt, rácuppantunk hamar a piroslámpás negyed megtekintésére. Itt aztán különösen fejünkbe véstük a mindent a szemnek, semmit a kéznek aranymondását, sem pénzünk, sem bátorságunk nem lett volna belebonyolódni valami kétes kimenetelű kalandba. De a látványt nem lehetett kihagyni.
Közbevetőleg jegyzem meg, hogy huszonegy-huszonkét évesek voltunk, és egy olyan országban nőttünk fel, ahol a nyilvános szexet a Képes Újság, vagy a Füles címlapján megjelent bikinis hölgyek fotója jelentette, így elképzelhető, mit éreztünk, amikor az utcán, sőt kirakatokban bájaikat kínálgató ledér leányokat megláttuk. Volt ott 150 kilós ébenfekete nyanya és 50 kilós szőke északi szépség egyaránt, egy dologban voltak csak közösek: szolgáltatásuk tarifája egységesen 50 gulden volt. (Ez volt az akkori holland fizetőeszköz, egészen 2001 végéig használták, azóta Hollandia is az euro-övezet tagja, egyébként ha jól emlékszem, 100 Ft körül volt egy gulden.)
Persze, mielőtt igazán belevetettük volna magunkat a szépséges és szabad élet közeli tanulmányozásába, megkerestük szállásunkat, a belváros szívében jelzett Youth Hotelt. Egy csekély óra alatt ráleltünk a zajos kocsmára –mondanom sem kell, az ominózus negyed kellős közepén -, amelynek emeletén 25-30 emeletes vaságy várta a megpihenni szándékozó ifjakat. A kocsmába lépve, a zajon kívül a különös illatú, sűrű füst lepett meg bennünket, melyről azonnal sejtettük, hogy nem egyszerű dohányfüst, különösen, ha a bágyadtan pöfékelő vendégekre néztünk. A recepciós srác fölkísért bennünket az inkább teremnek, mint szobának nevezhető helyiségbe, ahol már hevertek páran, de az ágyak többsége üres volt, durva szövésű pléddel letakarva. Szó nélkül jelölt ki számunkra egy emeletes vaságyat, majd rohant vissza vidám vendégei és zenegépe szolgálatára. Az ágy mögötti keskeny szekrénybe gyömöszöltük hátizsákjainkat, majd magunkhoz véve némi elemózsiát, meg a vodkát, belevetettük magunkat az esti városba. Gyorsan magunkba akartuk szívni a Nyugat levegőjét.
A fények, a szagok, az ismeretlen fűszerek illata, a ruhák, a zenétől hangos utcák és nem utolsósorban az üvegből elszopogatott Zubrowka pár óra alatt mámorba ringatott minket. Róttuk az amszterdami mulatónegyed fényes utcáit, bámultuk a kirakatokban ülő ledér lányokat, megcsodáltuk a színes emberforgatagot (azt azért tudni kell, hogy itthon közel sem volt még annyi afrikai, ázsiai diák, sőt itt élő külföldi, mint manapság, ott pedig láthattuk, „hogy az isten mennyi szép embert teremtett”).
Boldogan, hangoskodva, felszabadulva bámultuk, röhögtük, ugráltuk végig az estét, élveztük ezerrel, hogy itt vagyunk, a szabadság, az elérhető mámorok birodalmában, mintha megnyílt volna számunkra az addig bezárt kapu a nagyvilág, a végtelen lehetőségek felé. Magyar beszédünket amúgy sem értette ott senki, elszakadtunk végre otthonról, a szürke kirakatoktól, a zárkózott emberektől, a lepukkant magyar valóságtól, s úgy éreztük, most már itt is maradhatunk mindörökre.
Aztán persze a nagy mámort lelohasztotta néhány apróság.
Előbb saját túlpörgésünk okozott némi bonyodalmat. Ahogy mondtam, a kirakatban üldögélő lányok egységesen 50 guldenért árulták bájaikat. Ezt többnyire árcédulákon is feltüntették, tényleg, mint egy játékboltban a barbik, ám ezek éltek, mozogtak, és –mint kiderült- csúnyán káromkodni is tudnak. Igazából persze eszünk ágában sem volt közel kerülni ezekhez a cicákhoz, de a vodkában lehetett valami bátorság-szemtelenség adalék, mert egy utcai macától –eléggé szakadt volt szegény- megkérdeztük: „How much”? „Mennyi?” A választ persze addigra már sejtettük: „Fifty gulden”-mondta, mire közöltük, hogy nekünk sajnos, csak 25 van, de annyiért mindketten igényelnénk báj-szolgálatait. Na, erre mutatta meg, hogy milyen ízes nyelv a hollandus, minden bizonnyal elküldött minket a jó édes anyahazánkba, vagy a francba, ha ez ott ugyanúgy melegebb éghajlatot jelent, mint itthon. Legalábbis a gesztusait nehéz lett volna félreérteni. Húztuk is az irhánkat hamar, főleg, hogy az egyik kapualjból kiemelkedett egy ruhásszekrény méretű fickó, s elindult felénk nagy lendülettel.
Úgy döntöttünk, hogy éppen eleget láttunk, irány a békés Youth Hotel. Nem volt könnyű visszatalálni, de mint Jancsi és Juliska az erdőben, megjegyeztünk néhány tájékozódási pontot, ha nem is szórtunk morzsát Amszterdam utcáin.
Tévelygésünk közepette a fényes sétálóutcáról egy sötét keresztutcába pillantva megdöbbentő kép tárult elénk. A vidám és hangos bulinegyed árnyékában a félhomályban egy alak feküdt a kockakövön, körötte méteres vértócsa. Rendőrök és mentősök „dolgoztak” némán, a kordonnal körbevett helyszínen. Megállni sem hagytak minket, egy rendőr jelbeszéddel tessékelt tovább. A kis jelenet ráadásul anélkül zajlott, hogy megzavarta volna a városrész esti hangulatát, úgy intézték a dolgot –bűnözők, rendőrök, mentősök -, mintha ez az egész a rendes ügymenet része volna.
Most már szinte futottunk a szállóig. Csak ágyba, minél előbb! Ébredjünk reggel napsütésre, nevetésre újra, ne rontsa el semmi a nagy halleluját.
A szállóba érve ugyanazt az émelyítő füstöt szippanthattuk be, amit délután, de talán még töményebb matériává állt össze az ivóban. Fölsiettünk az emeletre, fellelni ágyainkat. Ott aztán újabb meglepetés várt. Az alsó ágyon egy kétméteres néger srác aludta mámoros álmát. Próbáltuk felébreszteni, de persze meg sem moccant. Nagyon azért nem akartuk lökdösni, még az imént látottak hatása alatt voltunk. Lementünk a csehóba, a recepciós srác nagy nehezen fölcaplatott velünk a lépcsőn, bár úgy tűnt, nem rendkívüli esettel állt szemben. Abban bíztunk, hogy másik fekhelyet jelöl ki számunkra, de ő ragaszkodott az eredeti felálláshoz, határozott rázogatással életet vert a fekete ágyrajáróba, s gálánsan az immár kiürített ágyra mutatott. Még valami sorry-t is motyogott, de már húzott lefelé.
Fáradtak voltunk, túl sok volt nekünk az előző 24 óra, ledőltünk hát, és pár perc múlva belezuhantunk a megváltó álomba.
Francia földön
Másnap estefelé vettünk búcsút Amszterdamtól. Addigra túl voltunk a hotelbéli ébredésen, megcsodáltuk a várost délelőtti fényben, s beláttuk végre, hogy ott is csak élnek, laknak, dolgoznak, tejért mennek, utcát söpörnek, hivatalba járnak és közlekednek az emberek, mint bárhol másol a világon. Nem kábító füstből, tömény szeszekből és bugyitlan lánykákból állnak ott sem a hétköznapok.
Az újabb, szuperkényelmes expressz Párizs felé röpített bennünket, belefutva a németalföldi éjszakába. Kezünk ügyébe készítettük útleveleinket, amit aztán a kutya sem kért tőlünk az éjszaka. Pedig tudtuk, hogy legalább két országhatáron kellett átrobognunk.
Egyszer felriadtam álmomból. Egy hatalmas pályaudvarról zötykölődtünk kifelé éppen. Kinn csodálatos építmény ragyogott az éjben. Akkor úgy tudtam, hogy valamiféle óriáskerék, azóta utánajártam, az a híres Atomium lehetett, Brüsszel egyik büszkesége. A hátrahagyott fények után körbeomló sötét újra elaltatott minket.
Hajnalban, a nap első sugaraival egyszerre érkeztünk meg Párizsba. A Gare de l’Est pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltük. Monumentális, vas- és vonatszagú, de tiszta, ahogy egy világváros elegáns pályaudvarához illik.
Gabit a leszállás után érte az első csalódás, nem nagy dolog, de neki úgy esett, mint egy lórúgás. Tíz éve tanulta a franciát, csekély reménnyel, hogy nyelvtudását valaha is eredeti környezetben kipróbálhatja. Előre gondosan megszerkesztett tehát egy francia mondatot, amit neki is szegezett egy szimpatikus vasúti alkalmazottnak, tudakolván, merre van a csomagmegőrző. Úgy terveztük ugyanis, hogy hátizsákjainkat a pályaudvaron hagyjuk (2 frank volt egy napi őrizet az automatában), és csak a legszükségesebb dolgokat cipeljük magunkkal városnézésre, esti szállásra.
A francia (nem arab, nem néger, nem skandináv arcú!) vasutas udvarias mosollyal végighallgatta Gábort, majd szelíden visszakérdezett: -„Do you speak English?” Beszél angolul?
Na ne! Gabi alól kiszaladt a pályaudvar műköve. Hát miféle franciát okítottak neki ott a szegedi Radnóti Gimnáziumban? Ennél egyszerűbb francia mondatra aligha lesz szükségünk. Megnyugtattam, hogy ne izguljon, boldogulunk majd angolul is, ha kell. (Mit tudtam én, hogy hülyeséget beszélek!)
Végül csak megtaláltuk a keresett automata csomagmegőrzőt, beköltöztünk hát, csak az oldaltáskáinkat tömtük meg némi élelemmel.
És elindultunk Párizst meghódítani.
Valamivel ugyan kevesebb fegyverünk volt, mint az Elba szigetéről visszatérő Napoleonnak, de korántsem voltak olyan nagyratörő álmaink.
Csípős volt az augusztusi kora reggel, felöltöztünk hát rendesen, előzetesen kettéosztott pénzünket a nyakunkban lévő bőrerszényekbe rejtettük. Gyalog vágtunk neki az útnak, a térkép fölött magabiztosan eldöntve, hogy a Notre Dame felé indulunk.
Gyönyörű volt az ébredező város, ahogy nyitottak a pékek, zöldségesek, amint a kukákat kigurították a házmesterek, ahogy a galambok reggelizni kezdtek a pékségek konténerei körül.
Mire a Notre Dame-hoz értünk, kellően átfagytunk. Aki még nem látta közelről ezt a csodás székesegyházat, el nem képzelheti fenséges méreteit, formáit, színeit. A hihetetlen magasságokba futó ívek, oszlopok, az ezer színnel ragyogó üvegablakok azt is közel hozzák istenhez, aki foggal-körömmel hitetlen akarna maradni.
És ami akkor nekünk a legjobb volt. A bejárati ajtó nyitva állt, s odabenn legalább tíz fokkal melegebb volt, mint az utcán. Némileg átérezve a hajléktalanok hasonló örömét, beültünk hát a templomba, előrehajtottuk fejünket, mintha imádkoznánk –lehet, hogy kezdetben meg is tettük-, majd mindketten jóízű álomba szenderedtünk. Elvégre bennünk volt még az előző vodkás éjszaka, meg a zötyögős utazás, na meg a hosszú, fagyos séta idáig a Gare de l’Est-től.
Arra riadtunk fel, hogy egy fiatal pap krákog és csoszog előttünk fel s alá a templom kövén, nyilván horkoltunk ezerrel, ezt azért mégsem viselte szívesen az Úr otthona.
